Országunk dél-keleti vidékén járva szemünket széles síkság pihenteti, a puszta szabad levegője kiterjeszti az ember határait, eggyé válhat a messzeséggel. Sok kilométerre  „halvány ködoszlop, egy-egy város templomának tornya” tűnik fel szemünkben, és szinte azonosulunk Petőfivel, ahogy átjár bennünket az érzés: „Börtönéből szabadult sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom.”

Egy csodaszép kastély felé tartunk, mely méltóságteljesen képviseli a terület felett másfél évszázadon át rendelkező Wenckheim család nevét Gyulától alig 17 km-re. A parkkal övezett épület a régi uradalomról, a 19. század elején megnövekedett fontosságú dohányföldekről és a feudalista rendszert meghaladó bérlői rendszer kialakításáról mesél.

Ezen a területen Kígyós néven a 15. századtól létezik település, mely a török hódoltság ideje alatt teljesen elnéptelenedett. A lakatlan vidéket III. Károly 1719-ben Harruckern János György katonai élelmezési biztosnak adományozta, aki fiával együtt sokat tett azért, hogy a terület újra bekapcsolódjon az ország vérkeringésébe. Minthogy férfiágon kihalt a család, nevüket a benősülő két Wenckheim fiú neve vette át a térségben. A hatalmas birtokot 1798-ban két részre – a békési és gyulai rátára – osztották, ez utóbbinak volt része a Kígyósi puszta is. A Wenckheim család nevéhez fűződik ennek a területnek a felvirágoztatása, egészen pontosan gróf Wenckheim József  Antal volt az, aki a puszta földbe gazdaságot álmodott.

Nagy majorságot hozott létre, ami később az Ókígyós nevet kapta (1950. óta nevezik Szabadkígyósnak), a majorság közelében pedig megalapította Újkígyóst, ahol szakított a feudalizmus hagyományos – jobbágyi munkán alapuló – földművelői rendszerével, és dohánytermesztő családok letelepítésével bérleti rendszerben gazdálkodott.

1815-ben megindult az élet a területen, miután a letelepülő dohánykertész közösség 40 évre megkötötte az első árendás szerződést a földesúrral. Szigorú feltételekkel kötötték meg az egyezséget, például abban az esetben, ha nem teljesítik az írásba foglalt feltételeket, Wenckheim József Antal elküldhette a őket a bérbe vett földről, házaikat le kellett bontaniuk és elhagyni a község területét.

Ennek ellenére még mindig kedvezőbb helyzetben voltak ezek a Szeged környékéről áttelepült dohánykertészek, mint a kor jobbágyai és zsellérei. A szerződésben foglalt mennyiség feletti dohánytermést szabadon értékesíthették, így érdekeltek voltak a minél jobb hozam elérésében. Nem kellett robotolniuk, és a katonatartás (fuvarozás, beszállásolás) kötelezettsége alól is mentesültek, amely ugyanakkor a jobbágyokat igen súlyosan terhelte. A bérlőkből álló kis község belügyeibe sem igen avatkozott be a földesúr, így viszonylagos szabadságban élhettek.

A magyarázatért, hogy miért épp dohányföldeket alapított birtoka nagy részén, egészen Napóleonig kell elmennünk. Mikor a császár kontinentális zárlatot rendelt el, amely kiszorította Európából az amerikai dohányt, egyben felértékelődött a Magyarországon termelt dohány szerepe is. A Magyar Királyi Kamara kincstári földjeihez hasonlóan néhány földesúr is dohánykertészeket telepített saját birtokaira. A jó minőség és a kereslet miatt a zárlat feloldása után is jelentős szereppel bírt ez a kapásnövény a vidék földművelésében.

A kígyósi pusztára települt szegedi dohánykertészek tudása a török időkig nyúlik vissza, ebben az időben sajátította el a lakosság a törökök által hazánkba hozott kertkultúrát, melynek a dohány is része volt.

Gróf Wenckheim József Antal egyszerű körülmények között élt udvarházában, vendégszerető ember lévén háza mindenki előtt nyitva állt. Testvérével ellentétben, aki büszke arisztokrataként élt, ő közvetlen, szívélyes ember volt, aki támogatta a szegényeket és jótékonysági intézményeket. Egyes irodalomtörténészek őbenne vélik felfedezni Jókai Mór Egy magyar nábob című regényének főszereplőjét, és életvitele, házasságai, gazdagsága tényleg engedik meghúzni a párhuzamot.

A gazdálkodásban olyannyira sikeres gróf a magánéletében kevésbé volt szerencsés. Első két felesége is fiatalon meghalt, harmadik felesége pedig – a gróf kulcsárnőjének törvénytelen gyermeke – 24 évesen belehalt a gróf egyetlen utódának világrahozatalában. Az akkor 69 éves  Wenckheim József Antal betegeskedni kezdett felesége elvesztésekor, három évvel később pedig kislányuk, Krisztina árvaságra jutott. Gyámjai becsülettel kezelték az óriási vagyont, a végrendeletnek megfelelően jártak el a kislány érdekében. 1872-ben kötött házasságot unokatestvérével, gróf Wenckheim Frigyessel, akivel két évvel később megbízták a kor neves építészét, Ybl Miklóst, hogy tervezzen számukra kastélyt Ókígyóson. A Wenckheim-uradalom ekkor élte fénykorát. Borossebesen, ahol Frigyes családjának volt uradalma, hegyi vasút épült, mészégetőket és márványbányát üzemeltettek, és felépült a vadászkastély is. Budapesten ekkortájt készült el a Wenckheim-palota (ma Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár a Baross utca és a Reviczky utca sarkán, főhomlokzatával a Kálvin tér felé néz).

A korabeli újságok is csodálattal írtak az Ókígyóson felépült új kastélyról, és amint besétálunk a park területére, ebben osztozunk mi magunk is. A neoreneszánsz stílusú épület erősen tagolt homlokzatú, a két torony rögtön magára vonja a figyelmet. A nagyobbik torony kb. 40 m magas, kilátóterasszal vonták körbe. A földszinten faborítású ebédlő és könyvtár, szalonok és dohányzó, az emeleten lakosztályok és vendégszobák szolgálták a lakók és vendégeik kényelmét. A főépülethez nyitott folyosóval kapcsolódó melléképületben kapott helyet a konyha és a cselédszobák.

Az egész épület alatt pince húzódik, itt tárolták az élelmiszert. Az építkezés során az alapból kikerülő hatalmas mennyiségű földből készítették az óriási teraszt a főhomlokzat elé, mely éppen a franciakertre néz.

A kastély parkja

A széles díszlépcső tetején állva a franciakert nagy, ellipszis formájú, szimmetrikusan nyírt bukszusokból kialakított területe tárul elénk, ami a tájképi kerteknek (vagy angolparkoknak) ebben az időben jellegzetes kísérője volt. A kompozíció közepére barokkos vonalvezetésű szökőkútmedencét helyeztek. Az ezt körülölelő területen a környező vidéken őshonos fafajtákból komponáltak parkot, többek között a szomszédos Arad megyéből hozattak – ahol Wenckheim Frigyes révén Borossebesen volt birtoka a házaspárnak – nagy földlabdás tölgyeket.

Különösen szép része az angolparknak a mesterséges kotrással készített tó és környéke. Vize felett két híd ível, egyik egy kis szigetre, másik egy félszigetre vezet. A tavat egykor a parkban eredő források táplálták, ezek sajnos mára kiapadtak. A tóparthoz közel babaház állott, ami a grófi pár 7 gyermeke számára készült, és innen nem messze látható a hajdani úszómedence maradványa is.

A kiegyezés után született jogszabály hatására – mely a telepítvényes községek lakóinak sorsáról rendelkezett – 1884-ben Wenckheim Krisztina eladta az újkígyósi bérlőknek az általuk használt földet, a Szent-Imre telep megnevezésű területet pedig ajándékba adta a községnek 1921-ben. Bőkezűségét Gyula városa is megtapasztalhatta, hiszen ő alapította az Árvaházat, és a gimnázium létrejöttét valamint a megyei kórházat is komoly összegű adománnyal támogatta.

Halála után elsőszülött fia, József örökölte a kastélyt, az ő fia és unokái lennének örökösei a szabadkígyósi kastélynak. A II. világháborúban a család külföldre emigrált, tagjai szétszóródtak a világban. 1997-ben Wenckheim-világtalálkozó keretén belül gyűltek össze a család tagjai Szabadkígyóson, ezt azután újabb találkozó követte néhány évvel később.

Az épületben 1945 óta a  Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakképző Intézet folytatja működését, a család településhez kötődő emlékét pedig a családtörténeti múzeum őrzi.

MV

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.